17. fejezet

Emmával végül nem vesztünk össze meg semmi ilyesmi, mert Lili közbeszólt. Még is csak a legjobb barátnőim, nem fogok veszekedni velük egy fiú miatt. Köztünk sokkal erősebb kapocs van, mintsem, hogy egyetlen egy fiú is elszakítsa azt.

A beszélgetés után neki láttunk bepakolni a bőröndjeinkbe, ugyanis vége a kirándulásnak és ma már indulunk is haza.

-  Szerintetek felhívjam Olivért, hogy ki jön e elém? – kérdeztem őket.

- Nyugodtan, biztos igent mond rá. – biztatott Emma.

-  Lili? – néztem rá kérdőn. – A te véleményed is érdekel.

-  Hívd fel! – mosolygott rám.

Elővettem a telefonomat és kiszaladtam a szabadba, hogy keressek térerőt.

Miután találtam, elkezdtem csörgetni Olivért. A telefon csörgését hallva izgalom lett urá rajtam. De jó lenne, már ma este látni, csókolni Olivért. Hozzábújni szorosan és a fülébe súgni: Hiányoztál.

A telefonom kijelzőjére néztem. Kinyomott. Ezt most nem értem. Miért nem vette fel? Vártam egy kicsit, hátha visszahív, de nem történt semmi. Most mi van? Megpróbáltam még egyszer, de még egyszer kinyomott. Kezdtem kétségbeesni. Valami rosszat mondtam volna neki, mielőtt eljöttünk? Vagy tényleg igaza van Flóriánnak, és szakítani akar velem, csak eddig nem akarta elrontani a kirándulásomat? Tényleg eddig nem is hívott! Mindig szokott hívni. Igaza van Lilinek. Szakítani fog velem. Ez már biztos.

Ahogy erre gondoltam úgy éreztem, mintha a szívemet egy láthatatlan kéz szorítaná belülről. Néha csavargatná, szorítgatná, nekem meg csak maradnak a könnyek. Ahol voltam, a réten, leültem. Nem érdekelt senki és semmi. Nem érdekel, ha itt hagynak is, menjenek csak haza a többiek, rám úgy se vár senki. A térdemet felhúztam, és a fejemet a térdemre rakva sírtam, zokogtam. Minden fájdalmamtól próbáltam megszabadulni így. Attól az érzéstől, hogy Olivér elhagy, vagy esetleg megcsalt, és attól hogy abban a személyben kell a legnagyobbat csalódnom, akit a legjobban szeretek. Ehhez még hozzá jön Flórián felbukkanása is. Eddig azt hittem tisztába vagyok az érzéseimmel. De mióta itt van, Flórián semmibe sem vagyok biztos. Örülök is meg nem is, hogy újra láthatóm a régi szerelmemet. De vajon melyik érzés az erősebb? Nem tudom eldönteni. Néha visszagondolok milyen jó volt nekünk, amikor még együtt voltunk. Olyan boldogok voltunk. Mindenki irigykedett ránk, de minket ez egy cseppet sem zavart, mi ugyan olyan boldogok voltunk. Soha nem érdekeltek minket az irigyeink. Annál jobban szerettük egymást. És most? Fogalmam sincs, hogy kit szeretek, és kit nem? Szeretem Olivért, de lehet, hogy Flóriánt is? Nem, Flóriánt nem szerethetem. Ő annyira megváltozott. Soha nem jönnék össze egy csajozó géppel.

Ahogy így sírok árnyék vetül rám hirtelen. Felnézek.

-         Mi a baj Alexa, miért sírsz? – kérdezi Flórián.

-         Semmi bajom.- mondom és megtörlőm a szemem.

-         Nem úgy néz ki.

-         Nem nagyon érdekel, mit gondolsz.

-         Ez nem volt szép.

-         Bocs. - kérek elnézést.

-         Nem akarsz róla beszélni?

-         Nem, eltaláltad.

-         Jó, akkor itt megvárom, hogy elmond mi a baj. – mondta és leült mellém a fűbe.

-         Nem fogom. – nézek rá.

-         Van időnk, szívem.

Ahogy kiejtette a száján ezt a szót, - szívem,- az egész testem elkezdett remegni. És a szívem nagyot dobbant.

-         Ezt miért mondtad? – néztem rá kérdőn.

-         Mert az vagy, a szívem. Tudod, amikor együtt voltunk megígértem, hogy mindig így foglak szólítani. Betartom.

-         Azt is megígérted, hogy soha nem hagysz el, még is megtetted. – mondtam halkan.

-         Az nem csak rajtam múlott. Te is nagyon jól tudod, hogy hiába szegültem volna ellen a szüleimnek nem értem volna el vele semmit, maximum egy nagy adag leszidást.

-         Én mindent megértek, de most már valaki engem is megérthetne.

-         Ne légy ilyen!

-         Te semmi nem értesz! – csattantam fel.

-         Lehet, hogy semmit nem értek, de te se értesz sok mindent. Csak ezt magadnak nem ismered el. Ha elmondanád végre, hogy mi bántja a pici szíved, akkor még tudnék is segíteni. Nos? – egész közel hajolt hozzám.

Az ajkai egyre közeledtek az enyémekhez. Kirázott a hideg és egy belső hang azt súgta, hogy kezdjek el közelíteni én is Ezt tettem hát. Egész közel voltak már egymáshoz az ajkaink. Aztán egyszer csak nem, hogy nagyon közel voltak egymáshoz, hanem egymáshoz is értek. Megcsókoltuk egymást. Mind a kettőnk szája hirtelen tűzforróvá vált és úgy éreztem csak az ő ajkai illenek igazán hozzám. Csak az övé.

Mikor szétváltunk hirtelen melegség fogott el. (Milyen gyakran váltakozik itt az időjárás.) Mélyen egymás szemébe néztünk majd megcsókoltuk újra egymást. Közben öleltük, szorítottuk a másikat, hogy még jobban érezzük a közelségét. Nagyon jól esett.

Mikor újból abba hagytuk a csókolózást megöleltük egymást jó szorosan, közben ezt súgta a fülembe: Soha nem hagylak el, szívem!