15. fejezet

Reggelizés után nem sokkal bejött az egész osztályunk mivel az osztályfőnök egy megbeszélést rendelt el.

- A mai nap folyamán túrázni fogunk. Akinek ez ellen van valami kivetni valója, magyarul nem akar jönni az nyugodtan itt, maradhat a táborban, nincs azzal semmi gond, csak ha haza megyünk, akkor számíthat egy osztályfőnökire tőlem, mivel nem szállt be a közösségi munkába. Szóval van valaki, aki szeretne itt maradni a táborban? – kérdezte az osztályfőnök.

Ilyen feltételek után senkinek nem volt kedve a táborban maradni túrázás helyett.

-         Helyes, ezt már szeretem. – folytatta az osztályfőnök.- Ma sajnos a tervezett ügyességi játékok elmaradnak mivel az esti eső tönkretette a terepet. De nem kell szomorkodni miatta túrázni attól még el, lehet menni. Tiszta, friss, eső illat lesz, és ilyenkor nagyon jó túrázni. Kérdés?

-         Milyen hosszú az út? – kérdezte Lili.

-         8 km. Más kérdés? – folytatta a tanár.

-         Mennyi? – akadt ki Erik.

-         8 km. – ismételte az osztályfőnök.

-         Az nagyon sok.

-         Nem sok az. Hidd el fiam nem fog az megártani senkinek. Más kérdés?

-         Mikor indulunk? – kérdeztem.

-         Most! Mindenki kap tíz percet, hogy elkészüljön, aki nem ér ide addigra itt hagyjuk.

Mindenki futott, hogy elkészüljön. Én csak egy pulóverért siettem, mert egy pulcsi mindig jól jöhet, soha nem lehet tudni mikor, változik meg az idő. És hát fázni meg nem igazán jó.

Hat percen belül az egész osztály a megbeszélt helyen volt.

-         Bravó, gyerekek, ezt már szeretem. – mondta büszkén az osztályfőnök.

Kis csapatunk elindult az erdőbe. A terepen, mint ahogy az osztályfőnök is mondta tényleg látszott a tegnap esti eső. Volt, ahol olyan csúszós volt az út, hogy Flóriánba kellet megkapaszkodnom, hogy ne essek el. Gondolom ennek ő örült. Mindegy egy kis öröme is legyen az életben.

Nem leszek vele gonosz végül is, mert minek. Azt mondta, hogy szeretnél a dolgokat rendbe hozni köztünk a dolgokat. Olyan őszintének tűnt. És hát barátok miért ne lehetnénk, abban nincs semmi rossz. Na persze a barátságon belül sem a puszi pajtást értem. Beszélgetünk, köszönünk egymásnak és nem piszkáljuk a másikat. Nálam ez a barátság Flórián részére.

A csúszós terep mellet láttunk sok más jobb dolgot is. Láttunk két kis nyuszit, akik nagyon aranyosan egymáshoz bújtak, és úgy dideregtek. Nagyon cukik voltak. Aztán láttunk szebbnél szebb pillangókat, akik szinte fogócskáztak egymással a levegőbe.

Na, ez volt olyan négy kilométerig. Utána már úgy szinte mindenki kezdte unni ezt az egész túrázosdit Kezdett rossz idő lenni, és mindenki panaszkodott, hogy fáj valamilyen. Az igazat megvallva nekem is kezdett fájni a lábad. Túl sok ez a nyolc kilométer nekünk.

-         Ott vagyunk már? – kérdezte Erik.

-         Még nem. – mondta a túravezetőnk, Tamás.

-         Ott vagyunk már? – ismételte meg a kérdést Erik.

-         Nem, még nem.

-         És most?

-         Még mindig nem.

-         Na, és most? Most már ott kell, hogy legyünk.- kérdezősködött Erik.

-         Heves Erik! Még egy ilyen kérdés, és visszafordulhat egy osztályfőnökivel a zsebében.

-         De tanárnő nem is tudom az utat! Mi van, ha eltévedek?

-         Nincs olyan szerencsénk.

-         De tanárnő…

-         Csönd! – intette le a tanárnő. – Nem szeretném még egyszer meghallani ezt a kérdést.

-         Ott vagyunk már? – kérdezte meg Milán, aki az előbb lezajló jelenetből nem hallott semmit.

A tanárnő hátra ment, hogy elbeszélgessen Milánnal egy kicsit, aki most ezúttal tényleg nem hazudott azzal, hogy nem hallotta. Onnan lehetetlenség lenne hallani.