23. fejezet

Kicsöngettek nagyszünetre. Vettem egy nagy mély levegőt, és a barátnőim biztatására elindultam az aulába.

Olivért nem láttam sehol. Aggódni kezdtem. Mi van, ha még csak arra se méltat, hogy lejöjjön és megbeszélje velem rendesen a dolgokat? Pedig olyan jó lenne, ha lejönne. Annyi mindent meg szeretnék kérdezni tőle. Nekem szükségem van azokra a válaszokra. Meg egyáltalán azt is elmagyarázhatná nekem, hogy most mi történt. Miért változott meg ilyen hirtelen? Mi történt, amiért ilyen kimért volt velem reggel? Nagyon rosszul esett, és fájt, hogy így viselkedett. Pedig még csak az okát sem értem. Lehet, hogy megtudta, hogy mi történt köztem és Flórián között? Nagyon bánom már azt a csókot. De nekem nem jelentett semmit. Én még mindig Olivért szeretem, és őt is fogom.

-         Rám vársz? – hallottam érdes hangját, mely most teli volt fájdalommal.

-         Igen, rád várok Olivér. – fordultam vele szembe.

-         Beszélni szeretnék veled. – mondta még mindig kimérten.

-         Hát van sok megbeszélni valónk.

-         Az biztos. – helyeselt. – Kezdem én, rendben?

-         Rendben. – mondtam halkan.

-         Szeptember óta valami megváltozott a kapcsolatunkban. Nem mondom, hogy a te hibád, mert nem lenne tőlem szép, és nem is igaz. Talán az én, talán más hibája. De mindegy is. Azzal nem sok mindent érünk el, ha csak keressük a bűnbakot.

-         Igazad van. – helyeseltem.

-         Szerintem nem én vagyok a jövőd.

-         Ezt most miért mondod?

A szívem gyorsabban kezdett verni. Szakítani akar velem. Már nem szeret. Nem látja a közös jövőnket, pedig régen mennyit terveztük együtt, hogy mi milyen sokáig együtt leszünk és minket senki és semmi nem választhat el. Hát akkor ezek szerint ennek a mesének itt lesz vége.

- Nem én vagyok, aki kell neked. – mondta röviden. – Nincs ezzel semmi baj. Eleinte biztos fájni fog a hiányod, de majd lesz valaki, aki betölti az utánad hagyott űrt.

A bal szememből kicsordult egy könnycsepp.

-  Most miért mondasz ilyeneket?

- Mert így van, de nyugodj meg nincs harag, és nem foglak hibáztatni semmi miatt.

-  De én, szeretlek. – fakadtam ki.

-  Én is szeretlek. – mondta.

-   Akkor? Miért nem lehettünk újra boldogok együtt? Miért kell elválnunk? Miért kell kényszerítenünk magunkat arra, hogy mást szeressünk?

-  Mert így a jobb.

-  De kinek? Mert nem nekünk az biztos.

-  Alexa, nagyon fáj ezt mondanom, de én… - vett egy mély levegőt. – Még mindig nagyon szeretlek, de muszáj ezt tennem.

- Nem értelek.

-  Szakítok veled, Alexa! Kérlek, bocsáss meg minden fájdalomért, bánatért, amit neked okoztam.

- De miért kell szakítanunk, ha te is szeretsz és én is szeretlek? Nem értem a logikáját.

- Nem kell értened semmit. Csak arra kérlek, hogy légy nagyon boldog mással, ha már én nem tudtalak azzá tenni.

- De én mindig nagyon boldog voltam veled, nem értem miről beszélsz.

A könnyeim elkezdtek ömleni. Nem bírtam tovább gátat szabni az érzelmeimnek.

- Nem akarom, hogy elhagy! Valóra akarom váltani veled a jövőmet, amit együtt kitaláltunk! – kiabáltam.

- Ez nem lehetséges.

- Miért ne lehetne az? Mindent folytatunk onnan ahol abbahagytunk.

-  Nem lehet, Alexa, nem szeretnék neked még több fájdalmat okozni?

-  Milyen fájdalomról beszélsz?

Nem válaszolt.

-         Flórián miatt szakítasz velem? – kérdeztem.

-         Nem teljesen.

-         Pedig csókolóztam vele. – jelentettem ki.

-         Tudom.

-         Nagyon sajnálom, Olivér tudom, hogy én rontottam el az egészet.

-         Ez nem igaz, ne is vádold magad miatta. Nincs köze a szakításunkhoz.

-         Akkor mi az oka?

-         Az, hogy jobban szeretlek mindennél, és mindenkinél.

Elakadt a szavam. Erre a válaszra nem számítottam. Ha szeret, akkor miért hagy el, akkor miért nem akar magához láncolni, ha tényleg szeret? Ezt nem értem.

-         Ígérj meg nekem valamit! – kérte.

-         Bármit, amit csak kérsz.

-         Legyél egy fiúval nagyon boldog, de kérlek, azért néha ha csak egy pillanatra is jusson eszedbe, hogy nagyon szeretlek, és gondolj rám! Csak ennyit kérek.

-         Miért kéred, hogy gondoljak rád, ha te csak azért küzdesz, hogy minél gyorsabban elfelejts?

-         Ez nem igaz. Soha nem foglak tudni elfelejteni, és nem is akarlak.

-         Kérlek, Olivér ne tedd ezt velem, tudod, hogy te vagy a mindenem. Nélküled senki vagyok.

-         Ez nem igaz, te is nagyon jól tudod. Nagyon értékes személy vagy.

-         Még is elhagysz.

-         Hogy boldog lehess!

-         De én veled akarok boldog lenni!

-         Velem nem tudsz.

-         De miért?

-         Kérlek, ne kérdezz többet! Hidd el nekem is nagyon fáj ez az egész, de meg kell tennem.

-         Mi az, hogy meg kell tenned? Senki nem kötelezhet rá!

Nem szólt semmit, csak egy lépéssel közelebb lépett hozzám és átölelt. Szorosan magához húzott, és a fülembe súgta.

-         Nagyon szeretlek, ezt soha ne felejtsd el!

-         Akkor miért kell elválnunk?

-         Mindenkinek így lesz a legjobb.

-         Nekem nem.

-         Vigyázz magadra, kincsem. – megpuszilta a homlokom és rám nézett.

A hangja elcsuklott és könnyes volt a szeme.

- Szeretlek.

Megcsókolt szenvedélyesen, érzelmesen. Mikor elváltunk megpuszilta még egyszer az arcomat, majd letörölte a könnyeit, és elment.

22. fejezet

Eljött végre a hétfő. Ilyen lassan még soha nem telt el egy hétvégém se. Az idő, mintha háromszor olya lassan telne, mint amilyen gyorsan egyébként kéne. De most már nincs menekvés. Végre hétfő van. Nem is értem, hogy pontosan miért vártam ennyire ezt a napot. Olivér hűvös köszöntése majd hogy nem biztos jele annak, hogy szakítani akar velem. De már ez sem érdekel. Semmi mást nem akarok, csak végre tisztázni mindent. Nincs rosszabb annál, amikor az ember kételyek között vergődik, és fogalma sincs, hogy mit hoz a holnap. Persze azért örülnék, ha Olivér nem akarna szakítani velem, mert én még mindig nagyon szeretem. Sajnos nem mondhatom a szívemnek, hogy Ne szeresd! .Mert úgy se tudná megtenni.

A szív valami rendkívüli. Ha jobban belegondolunk, a szívnek nem lehet parancsolni. Mintha ő egy saját életet élne, és úgy cselekedne, ahogy neki jó. Hiába akarja a lány azt a fiút gyűlölni, akiért a szíve dobog. Mert bármennyire szeretné is, nem fog sikerülni.

-  Alexa! – lengette az arcom előtt a kezét Lili.

- Itt vagyok. – mondom.

Teljesen elbambultam a gondolkozásban, elmélkedésben.

 Az osztályban vagyok, a helyemen ülök és kérdőn nézek Lilire és Emmára.

-         Mi történt? – kérdezem.

-         Mi van veled? – kérdezi Emma. – Itt ülsz csendben bambán és semmire nem reagálsz.

-         Csak elgondolkoztam.

-         Ennyire? – kérdezi Lili.

-         Most mi bajotok van? – akadok ki. – Csak elgondolkoztam, ennyi.

-         Jó, nyugi ! Olivéren agyalsz? – kérdezi Lili.

-         Igen. – mondom halkan.

-         Beszélsz ma vele? – kérdezi Emma is.

-         Muszáj lesz.

-         Semmi sem muszáj. Ha nincs kedved, nem kötelező vele beszélned, de azért tudod jobb tisztázni a dolgokat. Az mindenkinek jobb.

-         Igazad van. – mosolygok Emmára. – Mikor beszéljek vele?

-         Nagyszünetben. – ajánlotta Lili. – Akkor lesz időtök mindent szépen megbeszélni.

-         Írjak neki egy SMS-t, hogy nagyszünetben beszélni szeretnék vele? – kérdezem.

-         Inkább személyesen, most jött be az ajtón. – mutat a fejével Lili az ajtó felé.

Igaza volt, tényleg most jött be Olivér. Olyan jól esett látni Olivért, annyira hiányzott. Világoskék kopott farmerbe jött, a kedvencébe, és egy hozzá illő sötétkék pólót viselt. Annyira jól nézett ki, annyira jó volt rá nézni. De a szívem összeszorult attól a gondolattól, hogy ez a fiú már nem az enyém. Még konkrétan nem mondta ki, de ami késik, nem múlik. Pedig ez késhetne. Mi lesz velem nélküle? Nagyon szeretem, és már az életem része lett. Persze tudom lesz más, de én nem akarok mást, én őt akarom. Szívem szerint odarohannék, hozzá a karjaiba borulnék, és egészen addig csókolnám, amíg újra levegőt nem kéne vennem. De ezt nem tehetem. Ez, amit a szívem tenne, de az eszem tudja, hogy ezt nem szabad. És most nála a pont.

-         Sziasztok!- köszön lazán, ahogy elmegy mellettünk. – Alexa!

-         Igen? – kérdezem, és felállok, hogy legalább egy kicsit közelebb lehessek hozzá.

-         Mit szólnál hozzá, ha nagyszünetben beszélgetnénk néhány dologról?

-         Rendben, éppen én is erre akartalak megkérni.

-         Oké, akkor nagyszünetben. – mondja, és elmegy.

A sírás kerülget. Hogy lehet az a fiú, akivel már lassan egy éve együtt vagyok, az egyik pillanatról a másikra így megváltozik, és hidegen viselkedik velem. Nem értem.

- Láttátok milyen kimért volt velem? – kérdezem a lányokat. – Soha nem gondoltam volna, hogy a kapcsolatunk egyszer eljut erre a szintre.

- Ezért most kár mérgelődni. Ilyen volt, és kész, nagyszünetben majd szépen megbeszéltek mindent. – nyugtat Lili.

- Jah, megbeszéljük. – mérgelődök.

A nap eddigi részében nagy izgalommal vártam, hogy beszélhessek végre Olivérrel, és mindent tisztázzunk, de most így hirtelen, hogy ilyen közel van már az idő, megijedtem. Féltem, hogy pontosan most akkor mit is fog mondani, és már egyáltalán nem éreztem mindegynek az egész dolgot. Nem akarom, hogy szakítson velem. Butaság volt csak egy pillanatra is arra gondolnom, hogy nekem mindegy. Nem az, egyáltalán nem. Én még mindig szeretem őt, és szeretném, ha minden rendbe jönne köztünk. Nekem szükségem van rá.

21. fejezet

A hétvége nagyon lassan, és fájdalmasan telt el. Állandóan Olivéren kattogott az agyam. Mi lehet az oka, hogy most így hirtelen megváltozott? Annyira olyan érzésem van, hogy szakítani akar velem. Az ilyet megérzem. De kirándulás előtt még biztos voltam benne, hogy szeret és fontos vagyok neki. De hát a szerelem nem múlhat csak így el egyik napról a másikra. Vagy igen? Áh, nem hiszem el. Ebbe én már bele fogok örülni. Valami mást kéne csinálnom, hogy elvonja a gondolataimat Olivérről, meg erről az egész dologról.

Odamentem az íróasztalomhoz a fülesemért és hallgattam egy kis zenét. A zene egy picit ellazított, de még így sem bírtam leállítani a gondolataimat.

-         A fenébe is! – kaptam ki a fülesemet a fülemből, amikor az Elfelejtett dal dallamai szólaltak meg.

Nem tudom megmondani, hogy most hirtelen mi bajom van ezzel a számmal. Mert nem Olivért jutatja eszembe, hanem Flóriánt. A régi szerelmünket, és azt a csókot, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Jah de elegem van már ebből a hétvégéből. Csak lenne már hétfő, hogy tudnám, hogy mi akkor mi van. Szeret-e Olivér, akar-e velem szakítani. Most még az is jobb lenne, ha azt mondaná, hogy hétfőn szakít velem, mert legalább tudnám, hogy mi a szitu. De így kétségek között vergődök.

Csörög a telefonom. Na, végre valami. Egy ismeretlen szám hív. Ki lehet az? Felveszem.

-         Hallo! – szólok bele a telefonba.

-         Szia, Alexa! – szól bele egy hang, de nem tudom beazonosítani, hogy ki lehet.

-         Kivel beszélek?

-         Flórián vagyok.

-         Flórián? – akadok ki. – Honnan tudod a telefonszámomat?

-         Még mindig a régi, nem?

-         De.

-         Megpróbáltam, hátha még mindig az, és mint látod sikerült.

-         Azt hittem már rég kitörölted.

-         Rosszul hitted.

-         Mit akarsz?

-         Nem inkább, mit szeretnék, vagy miért hívtalak? Az sokkal szebben hangzik. Így olyan, mint ha egy bunkóval beszélnél.

-         Jó igazad van, bocs. Miért hívtál? – kérdezem.

-         Valami baj van?

-         Mi lenne?

-         Nem tudom, de tiszta ideg vagy. Érződik a hangodból.

-         Rosszul hallod.

-         Most miért hazudsz?

-         Jó, igen ideges vagyok. Most boldog vagy?

-         Miért lennék attól boldog, hogy ideges vagy?

-         Nem tudom.

-         Bármennyire is azt hiszed, én nem akarok neked rosszat. Sőt, én segíteni szeretnék. A barátod akarok lenni.

-         Miért akarod, hogy a barátod legyek?

-         Mert nekem nincs barátom.

-         És Milán, ő akkor micsoda?

-         Vele csak úgy beszélgetek, de én nem vagyok olyan, mint ő. Nekem nem minden a lányok körül forog. Nekem egy lány körül forognak csak a gondolataim, és az te vagy.

-         Szóval miért hívtál? – tereltem el gyorsan a témát.

-         Mert hallani akartam a hangodat.

-         Nem leszünk így jóba. Vagy elmondod, vagy leteszlek. Tudod, van más dolgom is, mintsem a te bókjaidat hallgassam.

-         Oké, oké, mondom, már csak ne tedd le!

-         Hallgatlak.

-         Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy hogy vagy?

-         Jól vagyok. – hazudtam miközben egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkáról.

-         Ez biztos? A hangod nem ezt árulja el.

-         Csak arra voltál kíváncsi, hogy hogy vagyok, hát így vagyok, most már tudod. TELJESEN KI VAGYOK AKADVA, MERT OLIVÉR EGY KÉT SZAVAS ÜZENETET ÍRT, és FÉLEK, hogy SZAKÍT VELEM! SZERINTED, hogy VAGYOK, hogy ÉRZEM MAGAM? POCSÉKUL! – kiabáltam bele a telefonba.

-         Ne haragudj, nem tudtam. Azt hittem tök jól elvoltatok tegnap meg minden.

-         Én is valami ilyesmire számítottam, de nem. – zokogtam. – Én senkinek nem vagyok fontos.

-         Ez nem igaz, te is nagyon jól tudod. Ha meg Olivér, úgy dönt, hogy szakít veled, akkor ő fog rosszabbul járni. Egy szép, csinos, okos, értékes lányt veszített el.

-         Ez nem igaz.

-         De, az. Hidd el nekem!

-         Oké. Ne haragudj, de most már leteszlek.

-         Okés, menj csak nyugodtan! – mondta szelíden.

-         Köszönöm, hogy hívtál. Ne haragudj, hogy lekiabáltam a fejed, nem rád vagyok mérges.

-         Tudom, igazán nincs mit. Szia!

-         Szia!- tettem le a telefont. 

Kedves Olvasóim !

Üdv mindenkinek ! Először is azzal kezdeném, hogy a történet címe változott, most már a Hozzám tartozol ! főmenő alatt találjátok. További jó olvasgatást hozzá :)
Na és egy jó hír ! Jövőhéten( még pontosan nem tudom mikor) 3 RÉSSZEL JÖVÖK! 3 friss lesz fent! Próbálom minél hamarabb hozni a részeket! Kezdünk lassan a történet feléhez érni, én úgy számoltam , hogy 40 fejezetes lesz, de ha elkap az ihlet nem állok meg.
További szép napot , és jó olvasgatást mindenkinek!

20.fejezet

Bármennyire is szertettem volna örökké a vonaton maradni, és mindentől és mindenkitől távol csak ebben a kis kabinban kucorogni, nem sikerült. Hiszen ez egy lehetetlen kívánság, és ezt nekem is be kell látnom. Még ha nem is szeretném.

A vonat lassítani kezdett, és mi elkezdtünk összepakolni. Megfogtuk a cuccainkat és a leszálló részre mentünk.

- Annyira nem szeretnék leszállni. – siránkoztam.- Félek ettől az egész helyzettől.

- Nyugi! – szorította meg a kezem Lili. – Mi itt vagyunk, és segítünk bármiben, amire csak szükséged van. Ránk mindig számíthatsz.

- Köszönöm. - mosolyogtam két igaz barátnőmre.

Jaj, Istenem, el se tudom képzelni, hogy mit csinálnék egyedül a nagyvilágban a két legjobb barátnőm nélkül. Ők mindig itt vannak nekem, és ahol tudnak, segítenek. Tuti ki készültem volna már, ha ők nem lennének. De szerencsére itt vannak, és támogatnak mindenben, és ezért én csak hálás lehetek nekik. És az is vagyok.

-         Majd hívj, hogy mi volt! – ölelt meg Emma, majd leugrott a vonatról.

-         Hajrá csajszi! – mosolygott rám Lili, majd ő is leszállt előttem.

Leszálltam én is, majd utána próbáltam a bőröndömet is valahogy leráncigálni a vonatról.

-         Várj, majd én segítek!- szaladt hozzám Flórián.

-         Nem kell, megoldom egyedül! – próbáltam elutasítani a segítségét.

Nem szerettem volna, ha Olivér látja, hogy Flóriánnal akár csak szóba is állok. Persze azt a csókot nem fogom letagadni. Megtörtént és kész.

Bármennyire is próbáltam Flórián segítségét visszautasítani, csak levette a bőröndömet.

-         Nem szeretnéd, hogy a pasid csak egy percig is velem lásson. – mondta.

-         Nem, ez nem így van! – szabadkoztam. – Csak megoldottam volna egyedül is, de köszönöm, hogy segítettél.

-         Nincs mit. – mondta majd elment ő is.

Elindultam a váró felé. Úgy beszéltük meg a szüleimmel, hogy ott találkozunk.

Jaj, remélem, hogy nem bántottam meg most Flóriánt. Igazán nem állt szándékomban. Pedig igaza van. Nem akartam, hogy Olivér együtt lásson vele. De mit mondhattam volna? Olivér a barátom és jó hogy nem szeretnék ilyen butaságok miatt vitázni vele. Ez szerintem azért elégé egyértelmű.

A váróban már ott ültek a szüleim, de Olivért sehol sem láttam. De azért még mertem reménykedni.

Miután megvolt a puszi, ölelés, és mesélj mi volt kérdések, nem bírtam tovább rákérdeztem.

-         Anya, Olivér miért nem jött ki elém veletek a vasútállomásra?

-         Nem tudom, kicsim. Biztos valami más dolga akadt, de ne izgulj miatta. Biztos nincs semmi baj.

Hát én ebben nem voltam olyan biztos.

Úgy érzem magam, mintha egy rossz álomban lennék. Csupa rossz dolog történik velem. Ülök a szobámban egyedül és azon elmélkedek, hogy hogy jutottunk el idáig Olivérrel. Azt mondta szeret, és hogy soha nem fog elhagyni, és mindig ott lesz mellettem, amikor szükségem lesz rá. Akkor most hol van? Szükségem van rá. Lehet, hogy megtudta valakitől, hogy mi történt köztem és Flórián között? De az nem lehetséges. Csak mi meg Liliék tudnak róla, ők meg nem köpnének.

Unalmamban előveszem a laptopomat, hogy megnézzem történt e valami említésre méltó, amíg nem voltam gépközelben.

Egy üzenetem van. Gyorsan rákattintok és megnézem kiírt. Lassan töltődik a gépem, de azt már látom, hogy Olivér írt.

A szívem nagyot dobban örömömben. Hát mégsem felejtette el, hogy hazajöttem. Biztos valami kis romantikus üzenetet írt nekem, ami tele van érzelemmel, vággyal és smileikkel. Biztos megírja, hogy milyen rossz volt neki nélkülem, és hogy milyen sokat gondolt rám. Én pedig ettől nagyon fel leszek dobva és örömömben fel fogom hívni. A gépem még mindig tölti az üzenetet, ezért elmegyek a telefonomért, hogy miután elolvastam az üzenetet felhívjam. Ledobom magam mellé, miközben megnyitom az üzenetet.

„ Üdv itthon!”

Mintha egy vödör hideg vízzel öntöttek volna nyakon, úgy érzem magam. Ekkorát se csalódik minden nap az ember. Kemény két szót írt, és az is olyan elszomorító. Semmi érzelem, semmi jele annak, hogy örül, hogy hazajöttem, és hiányoztam neki.

Nem bírom, tovább kifakadok. Eszeveszett gyorsasággal kezdenek el hullni a könnyeim, miközben a telefonomért nyúlok, hogy minél hamarabb elmondhassam a barátnőimnek, hogy mi történt. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek rá.

Hívom Lilit.

-         Szia, Alexa, na hogy sikerült az este józan vagy még? – kérdezi Lili mosolyogva.

Szíven üt a kérdés. Nem az ő hibája persze, mert nem tudhatja, hogy mi történt, de azért még is fáj.

-         Hívd Emmát! – mondom sírós hangon.

-         Mi történt? Mi a baj, Alexa? – kérdezi ijedten.

-         Mindent elmondok, csak hívd már Emmát is!

Kapcsolja Emmát is, és most már ketten kérdezgetik ijedten, hogy mi történt és meséljem már el.

-         Írt Olivér. – mondtam röviden.

-         Na, de hiszen ez jó hír! Most akkor miért vagy kiakadva? – kérdezte Emma.

-         Mit írt? – kérdezte Lili, aki gyanítom sejtette mi is pontosan a gond.

-         Üdv itthon! – mondtam és elsírtam magam.

-         Csak ennyit? Semmi szeretlek, semmi hiányzol? – akadt ki Emma.– De egy bunkó.

-         Most mit csináljak?- kérdeztem őket elkeseredetten.

-         Szerintem kérdezd meg tőle nyíltan, hogy most akkor mi van. – mondta Lili.

-         Mi van akkor, ha Flóriánnak igaza lesz? – kezdtem egyre jobban kiakadni.

-         Miben lenne igaza? – kérdezte Emma.

-         Abban, hogy mielőtt elmentem volna a kirándulásra, azt mondta, hogy ha hazajöttem, majd mondani akar valamit. Nem is jött ki velem az állomásra, és titokzatosan viselkedett, nem mondta meg konkrétan hova megy. Pedig ez nem rá vall. Előtte pedig rendezte nekem azt a vacsorát, ez olyan búcsúvacsorának beillik, nem? Flórián azt mondta szakítani akar velem, csak eddig a kirándulás miatt nem tette, hogy a kiránduláson még jól érezhessem magam. Mi van, ha tényleg így van?

-         Miért szakítana veled? –kérdezte Lili.

-         Nem tudom. Mondjuk, mert a fülébe jutott, hogy csókolóztam Flóriánnal, vagy nem tudom. Esetleg megcsal, vagy már megunt.

-         Én ezek közül egyiket se tudnám kinézni Olivérből. Olivér nagyon szeret téged. Látszik rajta, a szemén, és egy fiú szeme soha nem hazudik.

-         Mondjuk én ezt az üzenetet sem néztem volna ki belőle. – mondta Emma. – Már bocsánat, de azért nem egy túl érzelem dús üzenetet sikerült írnia a szerelmének.

-         Igazad van, ebben is. – mondtam szomorúan.

-         Nyugi Alexa, majd hétfőn mindent szépen megkérdezel tőle, addigra szépen le is nyugszol.

-         Köszönöm. – mondtam és letettük a telefont.